Várkonyi Nándor nevét kevesen ismerik, vagy ha ismerik is, kevesen olvassák. Így joggal teszi fel magának a kérdést az erre tévedt gyanútlan látogató, hogy ha valóban így van, ugyan mi értelme az önéletrajzi írásáról beszélni, hovatovább, mi értelme volt egyáltalán megjelentetni róla egy önéletrajzot?

Nos, a válasz egyszerű, és nem is túl prózai: pusztán azért, mert ez a „nevétől megfosztott”, és a magyar kultúr- és irodalomtörténetből az 1947 utáni marxista kultúraértelmezés által pályaszélre állított ember egy klasszikus értelemben vett zseni volt. Kissé talán meg is idézte az antik tragédiák és a történelem előtti kor „látó” hőseit és kultúrhéroszait, akikkel olyan szívesen időzött főművének tartott könyvének lapjain (Sziriat oszlopai), és akik valamilyen sérülésük, hiányuk ellenére, vagy pont azért, többet tudnak a világról és arról, ami azon túl van, mint ép társaik. Az I. világháború során katonaként egy betegség következtében végül teljesen megsüketülő író, esztéta, művelődéstörténész, könyvtáros egészen elképesztő lexikális tudással, rendszerező képességgel és munkabírással rendelkezett. Az életműve több mint 7000 gépelt oldalra rúg, ami a magyar irodalomtörténeti áttekintéstől, az emberiség ősmítoszait elemző műveken át a folyóirat szerkesztésig terjed, miközben a kortárs nehézsúlyú gondolkodókkal való levelezése is több száz, ha nem több ezer oldalt tesz ki.

Neki Weöres Sándor csak „Sanyi”, akivel együtt barangolták be az érzékekkel megtapasztalható és azt meghaladó transzcendens birodalmat, Weöres, aki a magyar nyelv földjét lírával szántotta fel vergiliusi kísérőt és örök barátot nyert Várkonyiban. Kodolányi, ez a zavarba ejtően nagy koponya és nehéz ember Utnapistimként helyezte őt a magyarul olvasók örökkévalóságába, de Babits, Osvát vagy épp József Attila is fel-fel tűnnek Várkonyi életében, aki ha épp nem több tízezres könyvtárakat tett áttekinthetővé és rendszerezetté, akkor tehetségeket gondozott, irodalmi folyóiratot szervezett, vagy a maga módján, de szembeszállt a náci Volksbund-mozgalommal.

Miért érdemes elolvasni ezt a könyvet Várkonyiról, és úgy egyébként újrafelfedezni őt? Egyrészt, mert egy végtelenül őszinte személyes Odüsszeiát járhatunk be vele, amíg el nem ér a Mecsek lábánál lévő Ithakájába, másrészt mert egy olyan, a kultúra iránt végtelenül elkötelezett embert ismerhetünk meg, aki békében és háborúban egyaránt fáklyaként égett. Másokért. Látszólag teljesen értelmetlenül, de mégis minden rációt megszégyenítő módon, a jót cselekvés eszkatológikus távolságba kifeszített belső, ellenállhatatlan késztetésétől hajtva. Inspiráció lehet a ma emberének ugyanúgy, ahogy erkölcsi és intellektuális iránytű volt a kortársaknak is. A blog írásában nagyban motivált az ő „fatalista keresztbefekvése” a pusztító hatalmi arrogancia és korszellem előtt, mindegy volt, hogy balról vagy jobbról fújtatott; a szellemi függetlenség, valamint az esztétikai és morális megalkuvásmentességre való törekvése. Ma Pécsen utca van elnevezve róla és fiókkönyvtár. De az igazi, hozzá méltó emlékmű az lenne, ha elkezdenénk olvasni a műveit.

Forrás:

Várkonyi Nándor: Pergő évek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976. (Cenzúrázott változat)

Várkonyi Nándor: Pergő évek. Írók Alapítvány/Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2009. (Teljes)